2021. március 8.,
hétfő, Zoltán napja

Ma hetvenéves Szenthelyi Miklós hegedűművész

„Az egész életemet végigkíséri ez a nagyon erős munkamorál”

Magyar Nemzet

2021. január 24., vasárnap 09:58

Hetven esztendővel ezelőtt született Szenthelyi Miklós, a Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar hegedűművész, a Zeneakadémia nyugalmazott tanszékvezető tanára, Budapest díszpolgára. Koncertjeivel bejárta az egész világot, mesterkurzusokat tartott az Egyesült Államokban, Finnországban és Brazíliában. Megalapította a csak vonósokból álló Magyar Virtuózok Kamerazenekart, melynek művészeti vezetője és 1999 óta karmestere is. Pályafutásának kísérője a 300 éves mesterhegedűje. Szenthelyi Miklóssal születésnapja alkalmából beszélgettünk - írja a Magyar Nemzet.

– Ön hegedűművész, de édesanyja zongoratanárnő volt. Gondolom így már nagyon korán megismerkedett a komolyzene világával. Szívesen tanult zenét már gyerekkorában is?

– Ötévesen kezdtem tanulni Édesanyámtól zongorázni, aki zongoraművésznek készült, de a II. világháború kerékbe törte a pályáját. Génjei nagyon is ott munkáltak bennünk, a nővéremben, Juditban és bennem. Nem nagyon hiszem, hogy választhattunk volna mást, mint a komolyzenét. A testvérem zongoraművész, már 50 éve dolgozunk együtt nagy harmóniában. Nekem ő a korrepetitorom, aki a növendékeket kíséri zongorán. Sokat koncerteztünk is együtt. Ha visszatekintek eddigi pályámra, rengeteget köszönhetek testvéremnek.

– 15 évig zongorázott, mégis hegedűművész lett. Emlékszik a hegedűvel való találkozására?

– Nem emlékszem, miért választottam a hegedűt. Azt tudom, hogy már gyerekkoromban is hegedülni szerettem volna, konokul és szenvedélyesen. Aztán kilencévesen beírattak végre Lányi Margithoz, aki egy legendás tanár volt. A lakásán is tanított. Fiatal gyerekként gyűlöltem gyakorolni, vágyakozva néztem a kint focizó fiúkat. Neki köszönhetem, hogy megtanított a művészi munkamorálra. Fantasztikus pedagógus volt, és kemény, mint a kőszikla. Mi, a növendékei rettegtünk tőle, vagyis az elvárásaitól. Megkövetelte a tanítványaitól, hogy otthon elvégezzék a megfelelő munkát. Ha valaki fejlődni akar, azt semmi más nem tudja előidézni, mint az állandó munka. És ez egy hangszeresnek a napi minél több óra gyakorlás. Sokáig szenvedés volt ez számomra. 12 évesen jött egy szomorú fordulat az életemben, Édesanyám elvesztése változtatott meg. Ez a tragikus élethelyzet azt hozta ki belőlem, hogy hirtelen úgy éreztem, tenni kell valamit: egyre többet gyakoroltam. Először három-négy, majd öt-hat órát is. Addig egy elkényeztetett kisfiú voltam, azután pedig egy komoly kis férfi. Próbálom magamnak is megmagyarázni, miért fordultam egyértelműen a zene felé, talán azért, mert úgy éreztem, jót tesz nekem, ha hegedülök. Gyakoroltam és gyakoroltam, és ma is hiszek abban, hogy e nélkül igazi művésszé nem válhat senki. Az egész életemet végigkíséri ez a nagyon erős munkamorál. Van három csodálatos fiam, ezt sikerült nekik is átadni.

– A példa sokat számít. Tizenhat évesen Ön már a Zeneakadémián tanult, Kovács Dénesnél.

– 1968-ban kerültem be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol Kovács Dénes tanítványa lettem. Nagyon szép évek voltak, rengeteg munkával. Igen, tiszteltem és csodáltam őt, és rengeteget tanultam tőle. És az a fajta munkamorál, amiről beszéltem, azért volt nagyon szerencsés, mert ő annak a növendéknek tudott igazán segíteni, aki nagyon keményen, céltudatosan dolgozott, anélkül, hogy ezt mondani kellett volna neki. Tanulmányaim során több kiváló művésztől is tanulhattam: Simon Alberttől, aki a főiskolai zenekar vezetője volt, valamint Kocsis Zoltánnal együtt egy évig jártam Kurtág Györgyhöz, aki akkor még fiatal volt, de elképesztő tudáshalmazt zúdított ránk. Akkor, tizenhét évesen még nem is tudtam mindent feldolgozni, csak később, ahogy fejlődtem. Neki is nagyon hálás vagyok. Meg kell említenem, hogy már kamaszkoromban sikerült egy olyan hegedűsideált találnom, mint Jasha Heifetz. Az én mércém szerint mindenki utána jön, én ezt nagyon szívesen fölvállalom. Minden művésznek találni kell egy olyan valakit, akinek a produkciója vezérelni fogja őt. Ha egy igazán hiteles művészt talál az ember, nem fogja sosem elérni az ő színvonalát. Amikor olykor úgy éreztem, csökkent a távolság köztem és közte, feltettem egy lemezét és rájöttem, hogy nem és nem. Még mindig olyan messze van, hogy nem érhetem el.

– Huszonkét évesen tanárként a Zeneakadémián kezdeni nem lehetett egyszerű feladat.

– Megtisztelt a mesterem, Kovács Dénes azzal, hogy odavett maga mellé tanársegédnek, és így visszatekintve hihetetlen kockázatot vállalt. Nyugodt szívvel mondhatom ugyanis, hogy semmit nem tudtam a tanításról. Igaz, már akkor elkezdtem járni a világot, mint hegedűművész. Nagy valószínűség szerint egy megelőlegezett bizalomról volt szó. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy hasznossá is váljak a tanítványok számára. Egy tanárnak rendkívüli felelősséget kell éreznie a növendékei felé. Úgy gondolom, nem csak a kiemelkedő tehetségekkel kell törődni. Minden diákban meg kell találni, mire alkalmas a leginkább, és azon a területen kell eljutni, ameddig csak lehet. Nem mindenki szólókarrierre született, van, aki zenekarban lehet a legjobb, és olyan is, aki kamarazenésznek, tanárnak tökéletes. Ez persze korántsem egyszerű: például gyakran nem elég igényesek saját magukkal szemben. Ezért a mi feladatunk az, hogy magasabb követelményeket támasszunk velük szemben, mint amilyenekkel az életben szembesülnek. Az egyéni oktatásnál az én felelősségem óriási, hiszen amikor egy egyéni hangszeres leteszi egy tanár kezébe a szakmai sorsát, az azt jelenti, hogy évek múlva, amikor diplomázik, akkor valahol a tanára döntötte el, hogy az életben mire fog jutni – legalábbis abban az esetben, ha a növendék partner a munkában. Ez hihetetlen felelősség, nagyobb, mint a csoportos oktatás. 47 éve tanítok a világhírű Zeneakadémián nagyon értékes fiatalokat, ezért élek azzal az illúzióval, hogy felismerem a tehetséget akár a magyar politikai életben is. Egyik oldalon látunk egy tényszerűen zseniális miniszterelnököt, nagyszerű szakemberekkel körülvéve. Együttes működésük rengeteg pozitívumot hozott a rendkívül tehetséges és egyben kritikus magyar nép életébe. A másik oldalon viszont nehezen található olyan politikus az utóbbi években, akinek működése kimutatható hasznot hozott volna a magyar nemzet számára. Ez egy egyszerű keresztény muzsikus véleménye.

– Olvastam egy interjúban, hogy élete egyik legnagyobb élményének tartja, amikor a Magyar Rádió 1975-ös versenyének megnyerése után négy nyugat-európai országba mehetett ki, hogy mesterhangszert találjon magának.

– Ezt megelőzte az első nagy sikerem. A Zeneakadémia nagytermében történt, 18 éves voltam, s a MÁV szimfonikus zenekar kíséretével léptem fel, a másik szólista Kocsis Zoltán volt. A koncert óriási feltűnést keltett, és itt indult el a pályám. Aztán, amikor megnyertem a Magyar Rádió versenyét, kaptam egy telefont, hogy a magyar állam vesz nekem egy mesterhegedűt, amit magam választhatok ki. Addig egy cseh gyári hegedűn játszottam. Onczay Csaba nagyszerű csellóművésszel négy nyugati országban kereshettünk megfelelő hangszert, végül Hollandiában rábukkantam arra a Guarneri mesterhegedűre, amely 2023-ban lesz 300 éves. Ennek a hangszernek egyetlen hátránya van: az biztos, hogy ha valami nem jól szól, arról csakis én tehetek.

– A koncertjeiről alig beszéltünk, bár egy interjúba nem is fér bele, annyi helyen lépett fel. Mi volt a legnehezebb közülük?

– A hangverseny-maratonok, melyekből 16-ot csináltam 9 év alatt. Ez azt jelentette: négy koncert egy nap. Akkor „végigszántottam” a hegedűirodalmat. Az, hogy két éve abbahagytam a hegedülést, valószínűleg ez is az oka, hogy 58 évig hegedültem. Ebből 50 évet nagyon keményen. A kezem eddig bírta. Amikor az ember észreveszi, hogy ugyanannyi munkát fektet bele és a kéz nem szolgálja ki, akkor kezdődnek a jelek, hogy el kell gondolkodni, ennyi volt. Addig is vezényeltem, így ez felerősödött, hiszen felszabadult a gyakorlásra szánt idő és többet tudok a fiatalokkal foglalkozni.

Nagyon hálás vagyok a csodálatos feleségemnek, családomnak az ideális családi háttér miatt. Nagyon fontos, különösen egy művészembernél, hogy otthon mi várja. Érzékenyek vagyunk, ez azzal jár, hogy sokkal inkább ugrunk apró butaságokra is.

– Mivel elégedett a leginkább pályafutása során?

– Egyszerű tény, hogy a magyar hegedűművészek közül a legnehezebb és legtöbb művet én játszottam el koncerteken a hegedűirodalomból.

 

A kép forrása: Éberling András / Magyar Nemzet

(Szenthelyi Miklós hegedűművész Hollandiában bukkant rá arra a Guarneri mesterhegedűre, amely 2023-ban lesz 300 éves)

Magyar Nemzet

x
Rendkívüli hír