2018. február 26.,
hétfő, Edina napja

-2°

Szétszakítja a demokratikus társadalmat a közösségi média

Zubor Zalán

2017. november 7., kedd 17:00, frissítve: kedd 20:33

Társadalomtudósok kezdetben azt remélték, hogy a közösségi média segítségével korlátlan mennyiségben elérhető információ közelebb hozza az embereket, és racionálisabb közéletet eredményez majd – írja az Economist. Csakhogy az emberi elme úgy működik, hogy a megállíthatatlanul zúduló információtömegből kiválogatja azt, amiben hinni szeretne. A folyamatot a szolgáltatók üzletpolitikája is támogatja, az eredmény pedig a radikalizáció, a pártoskodó hisztéria és az álhírek terjedése.

„Demokráciát akartunk, helyette a csőcselékuralom jött el” – fakadt ki Wael Ghonim, a 2011-es arab tavasz egyik kulcsfigurája az Economistnak nyilatkozva. Az egyiptomi Ghonim volt az üzemeltetője annak a közösségi oldalnak, ahol a Tahrir téri tüntetéseket szervezték, amelyek végül a hosszú ideje uralkodó diktátor, Hoszni Mubárak bukásához vezettek. Mivel az egyiptomi forradalom jelentős részben a közösségi médián szerveződött, sokan a Facebook, a Twitter, a Youtube és hasonló oldalak dicshimnuszát zengték, azt gondolva, ezek az eszközök a demokrácia erősödését hozzák majd – az optimisták közé tartozott például Jürgen Habermas német filozófus is. Ma már sokan, köztük az arab tavasz tapasztalatai alapján Wael Ghomin is úgy gondolja, a közösségi médiánál kevés dolog árt többet napjainkban a demokráciának.

A lap több elemző véleményét is idézi, aki szerint a közösségi média kifejezetten romboló hatással van a demokratikus társadalmakra: a tájékozódást az átlagos felhasználó számára nemhogy bővíti, hanem éppen hogy beszűkíti, a társadalmat polarizálja, táptalaja a radikalizációnak, miközben veszélyes fegyvereket ad az autoriter vezetők kezébe.

A rendszerrel van a baj

A probléma nem kizárólag abban áll, ahogy a tartalomszolgáltatók, köztük politikai propagandisták használják a közösségi oldalakat. Az Economist szerint a káros hatások már a közösségi média alapvető mechanizmusaiból következnek. A közösségi oldalak, illetve általában az internet elterjedése előtt azt gondolhattuk, hogy a mindenki által nagy számban, gyorsan és könnyen elérhető információk (hírek, véleménycikkek) hozzájárulnak majd egy nyílt, közös és racionális politikai diskurzushoz. A tapasztalat viszont ennek épp az ellenkezőjét mutatja.


Tüntetés a Tahrir téren, Kairóban. A nyugati reményekkel szemben a Közel-Keleten végigsöprő, részben a közösségi médiában elinduló, 2011-es forradalmi hullám nem hozta el a demokráciát 
 
Fotó: Sabah Arar / AFP
 

A probléma gyökere, hogy az emberi figyelem igencsak véges. A „figyelemgazdálkodás” fogalmát még 1971-ben vezette be Herbert Simon közgazdász. Simon elméletének lényege, hogy a média fogyasztása nem egyoldalú tevékenység, hanem tulajdonképpen egy tranzakció: nemcsak az ember fogyasztja a médiát, hanem a média is fogyasztja az ember figyelmét – azaz a néző egyebek mellett a figyelmi kapacitásával fizet a médiatartalmakért. A közgazdász már ekkor arról írt, hogy az információbőség a figyelmi kapacitás szűkösségét idézi elő.

A figyelem véges erőforrás

A modellt a közösségi média kapcsán egyre gyakrabban veszik elő az elemzők: Tim Wu, a Columbia Egyetem professzora The Attention Merchants (Figyelemkufárok) című könyvében arról ír, hogy a közösségi média forradalmasította a globális figyelemgazdálkodást. A közösségi média és az okoseszközök az embereket korábban sosem látott mennyiségű információval bombázzák, vagyis az emberi figyelem nehezebben megszerezhető (azaz értékesebb) árucikké vált, mint valaha. Emiatt a figyelemért folyó versengés is egyre élesebb. A vállalatok egyre hatékonyabb módszereket dolgoznak ki a figyelem megragadásáért és megtartásáért, egyre tökéletesítik a figyelmet megragadó címeket, szlogeneket, képi ábrázolásokat.

A közösségi eszközök olyan mechanizmusokat építenek be szolgáltatásaikba, amelyek az agyban a jutalmazásért felelős központot hasonló módon stimulálják (úgynevezett instant kielégülést okoznak) legörgetéssel vagy elhúzással elérhető újabb és újabb tartalmakkal, könnyen begyűjthető kedvelésekkel. Az Economist párhuzamot von a játékgépfüggőség és a közösségi média között: ezek az oldalak pontosan ugyanúgy használják ki az elme jutalmazási mechanizmusát (ezért érezzük őket abbahagyhatatlannak), mint a pénznyerő gépek. Még inkább addiktívvá teszi a közösségi oldalakat az, hogy minden felhasználónak (a korábbi kattintásai, like-jai alapján) személyre szabott tartalmakat, az őt leginkább érdeklő, neki leginkább tetsző posztokat mutat.

Már csak pár másodperc a figyelemküszöb

Ennél is nagyobb probléma, hogy az információdömping és a fent leírt mechanizmusok a tartalomfogyasztási szokásokat is gyökeresen átalakítják. Ennek az egyik leginkább felismerhető jele a figyelemküszöb (az, hogy mennyi ideig vagyunk képesek egy dologra koncentrálni) visszaesése. A közösségi médiában egy átlagos tartalmat (legyen az kép, videó vagy cikk) néhány másodpercig néz az ember. Az amerikai Facebook-felhasználók átlagosan az oldalon töltött percenként négyszer like-olnak valamit.


A szerencsejáték-függőséghez hasonló módon ragadják meg az ember figyelmét a közösségi szolgáltatások 
 
123RF
 

És hogy mindez hogyan kapcsolódik a politikához? Úgy, hogy a közéletről való tájékozódás ugyanezen logika szerint alakul át. A közéletben a figyelemgazdálkodás átalakulásának az első áldozata a nüansz lesz: az alaposan kifejtett, forrásokkal alátámasztott tartalmakra az igény csaknem megszűnik, illetve az ilyen tartalmak elvesznek a zajban, helyüket átveszik az azonnal érthető, lebutított, egy-két szavas jelszavakban kifejezhető üzenetek.

Elzár az ellenvélemények elől a közösségi média

A folyamatot tovább erősíti a sokat emlegetett információs buborék jelensége. Manapság a közösségi média egyre több embernek az első számú hírforrást jelenti (ami nem meglepő, hiszen sokkal könnyebb és instant kielégülést okoz egyszerűen legörgetni a főoldalon, mint magunk utánajárni a híreknek több portálon), csakhogy így – mivel mindenki saját és ismerősei ízlése szerinti tartalmakat kap – erősen szűrt híreket lát. Tehát például ha valaki nagyrészt bal- vagy jobboldali portálokat kedvel, és ismerősei is nagyrészt baloldaliak, akkor a Facebook és hasonló oldalak gyakorlatilag elzárják az ellenkező véleményektől, és folyamatosan bombázzák az eddigi álláspontját megerősítő tartalmakkal.

Mindez szükségszerűen vezet a közélet radikalizálódásához: a felhasználó olyan buborékba kerül, ahol csupa, az övével egyező véleménnyel találkozik, ráadásul az információdömpingben a figyelmét leginkább a leegyszerűsített, azonnal emészthető, agresszív üzenetek fogják megragadni. „Olyan, mintha a vegetáriánusból vegánná válna valaki” – fogalmaz az Economist által megszólaltatott egyik szakértő, Zeynep Tufekci, aki a Youtube-on az ajánlott videókat követve tapasztalta azt, hogy egyre radikálisabb véleményekkel találkozik.

Felháborodás mindenekfelett

Ebben a környezetben a domináns érzelem a felháborodás (általában azon, mennyire gonosz volt megint az aktuális ellenség), hiszen a botrányos hírek mindennél jobban alkalmasak a figyelem megragadására és a csoportkohézió („mi jobbak vagyunk, mint a másik párt”) erősítésére.

A cikk szerint ezekre a mechanizmusokra vezethető vissza az álhírek terjedése is, amelyek többnyire egyszerű, bombasztikus és felháborító narratívákkal operálnak. Az alacsony figyelemküszöb mellett az utánanézésre (gyakran a címen kívül egész cikkek elolvasására) nincs figyelemkapacitás, az álhírek cáfolatai pedig nem ütnek akkorát, mint a felháborító álhírek. A tömegek manipulálására kiválóan alkalmas mechanizmusokat a politika egyre inkább megérti, különösen az autoriter és radikális politikai erők profitálnak belőle.

Rég volt ennyire megosztott az USA

Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki elnök tudatosan építi saját, hamis narratívákat terjesztő „billentyűzet-hadseregét”. A dél-afrikai Jacob Zuma kormánya szintén alkalmaz „bértrollokat”, csakúgy, mint az oroszországi rezsim, amely a dezinformációs kampányokat nemcsak a belpolitikában, de a nemzetközi színtéren is alkalmazza. Külön említik az orosz Internet Research Agency nevű, ezer bérkommentelőt foglalkoztató, propagandisztikus álhíreket gyártó céget, amely, ahogy nemrég nyilvánosságra került, Donald Trump kampányában is aktívan segédkezett.

 
Donald Trump amerikai elnök bábuját égetik a rasszizmus és az erőszak elleni tiltakozás során Charlottesville-ben 2017. augusztus 14-én
Fotó: Stephen Maturen / AFP
 

Az Economist szerint jól mutatja a probléma súlyosságát, hogy az amerikai politikai élet rég volt olyan megosztott és hiszterizált, mint ma. Hivatkoznak egy idén megjelent kutatásra, amelyben azt vizsgálták, hogy a Demokrata és a Republikánus Párt szavazói mennyire vallanak konzisztens módon konzervatív vagy liberális álláspontot. A grafikonon ábrázolt eredmények szerint az álláspontok 1994 és 2004 között lényegében nem távolodtak egymástól (a rendkívül megosztó iraki háború ellenére sem), 2017-re viszont látványos lett a kontraszt. Míg korábban sokan képviseltek középutas vagy a centrumhoz közeli álláspontot, 2017-re mind a demokrata, mind a republikánus szavazók a korábbinál jóval nagyobb tömegben sorakoztak fel a liberális–konzervatív skála két szélén.

Mindezek ellenére az Economist szerzője óva int attól, hogy a problémára az USA a közösségi média korlátozásával reagáljon, már csak azért is, mert nem történt elég komoly kutatás a témában ahhoz, hogy korrekt szabályokat lehessen lefektetni. Hangsúlyozza viszont a szolgáltatók, különösen a Facebook felelősségét: miközben a legnagyobb közösségi oldal az információ szabad terjedését ígéri, saját működése zárt és átláthatatlan, különösen adatkezelését és a tartalmak személyre szabását illetően.

Legyen közszolgáltatás a Facebook?

A problémára ennek ellenére egyelőre leginkább az állami szféra reagált: októberben a német kormány milliárdos büntetést kilátásba helyezve kényszerítette a Facebookot a Németországban illegális tartalmak, köztük az álhírek eltávolítására.

Mások szerint nem cenzúrával, hanem a radikalizálódás elleni tudatos fellépéssel kellene orvosolnia problémát. Ehhez tulajdonképpen csak néhány algoritmust kellene átírni, a radikális vagy egyoldalú tartalmakat fogyasztókat direkt ellenvéleményű tartalmakra kéne irányítani. Ilyen próbálkozásai a Youtube-nak már voltak: olyan algoritmust készített, amely a szélsőséges iszlamista videókat nézőknek olyan videókat javasolt, amelyek a radikális ideológiát cáfolták.

Ennél is tovább megy a már említett Tim Wu, aki szerint a Facebooknak alapvetően át kellene alakítania üzleti modelljét, internetes vállalkozás helyett közszolgáltatóvá kellene válnia (azaz a közösségi média olyan közszolgáltatás lenne, mint a fűtés vagy az áramszolgáltatás), ezzel együtt felelőssé és elszámoltathatóvá kell válnia, hogy az oldal „tiszta, őszinte és megbízható” maradjon. Pozitív példaként említi a Wikipédiát, amelyet, bár elvileg bárki szerkesztheti, valójában folyamatosan rendkívül szigorú szabályok alapján moderálják az önkéntesek, ezzel elérve, hogy többé-kevésbé megbízható maradjon. Fontos, hogy a Wikipédia nonprofit módon működik, a közösségi oldalakkal szemben reklámok, fizetős szolgáltatások nincsenek rajta, emiatt a nézettség növelése nem az elsődleges szempont.