Alain de Benoist francia filozófus (Fotó: Magyar Nemzet)
– Európa válságáról beszélt az imént. De legalább valamelyest optimista-e ahhoz képest, amikor négy éve nálunk járt? Vagy pesszimistább lett?
– Talán mindkettő egyszerre. Mindenesetre az utóbbi idők folyamatai például Franciaországban és Olaszországban is a politikailag korrekt európai fősororral ellentétes irányba mutattak. Persze különböző módon, ugyanúgy, ahogy a magyar vagy a lengyel eset sem egyforma. Minden ország a saját útját járja. Összességében a hagyományos nagy pártok mind teret veszítettek. Franciaországban a Szocialista Párt, a történelmileg egyik legjelentősebb politikai erő három-négy százalékra zuhant vissza, miközben a gaulle-isták, akik pedig a saját gaulle-ista és szuverenista értékeikkel fordultak szembe, hogy centrista-liberális irányt vegyenek, szintén visszaszorultak.
– Mégis, az olaszoknál Giorgia Meloni kormányfővé választásával egyértelmű jobboldali fordulat állt be, önöknél viszont a centrista-liberális Emmanuel Macront kényelmes többséggel választották újra elnöknek.
– Viszont ez nem volt meggyőző többség Macron mögött. Az ország kétharmada gyakorlatilag ellenzékbe szorult. Figyelje meg, az ötödik köztársaság történetében most először a második fordulóba jutott jelöltek nem a bal-jobb tengely mentén határozták meg magukat. Ez is arra vall, hogy mozgásban vannak a dolgok, átmeneti időszakot élünk meg. Más kérdés, hogy közben a tömeges bevándorlás az országunk vesztét okozza, talán már le is rombolta, márpedig egy nagy országot nehezebb az ilyesmitől megvédeni, mint egy kisebbet. A nyugati világban egy nemzedék, legfeljebb ötven év alatt eltűnt a vallásunk, a kultúránk. Ezt magam is átéltem, ez túl sok.
– Azóta, hogy legutóbb nálunk járt, a magyar és a lengyel jobboldal is megerősítette pozícióját. Ön szerint van esélye a két országnak abban a harcban, amelyet az Európai Bizottsággal és az Európai Parlamenttel szemben folytat?
– Tartsanak ki szilárdan, amennyire csak tudnak! Az Európai Unió agresszivitásának éppen az a magyarázata, hogy látják, nem az ő javukra alakulnak a dolgok, sőt fenntarthatatlanná válnak a szempontjukból. Olyan kihívásokkal szembesülnek, mint például hogy európai népek azt mondják: nem, nem fogadjuk el, hogy nyitva hagyjuk a határainkat! Nem fogadunk el olyan szabályozásokat, amelyeket a népünk nem támogat! Az európai intézmények már évtizedek óta bármiféle demokratikus legitimitás híján működnek. A demokrácia alapja a népszuverenitás. Ez nem jelenti azt, hogy a nép nem tévedhet, de ugyanúgy az elitek is tévedhetnek.
– Mit javasol még ennek a két országnak?
– Gyűjtsenek szövetségeseket és törekedjenek gazdasági és pénzügyi függőségük fokozatos csökkentésére.
– Hogyan látja az ukrajnai háború hatását Európára?
– Csak meggyengíti. Európa nem képes megfelelően és önállóan reagálni egy ilyen súlyos egzisztenciális kérdésre, pedig borzasztó, hogy háború dúl a területén. Ez ma Európa tragédiája. Ukránbarátok és oroszbarátok megosztottságát látom, holott nem erről szól az egész történet. Le kell állítani a háborút, amire pedig nincs más eszköz, mint a tűzszünet, a tárgyalások és a béke. Rá kell venni a hadviselő feleket, hogy beszéljenek egymással. Ehelyett Európa az amerikai erőközpont mellett sorakozik fel, olyan szankciókat a nyakába véve, amelyeknek mi magunk vagyunk az első áldozatai az energiahiánytól kezdve az infláción át a nemzetközi pénzügyi rendszer törékenységéig és a valószínűsíthető recesszióig. Meddig folytatódhat ez így tovább? Ha Európa karakán és független akar lenni, akkor megálljt parancsol ennek. Kiemelném Erdogan török elnököt, aki felajánlotta a közbenjárását, miközben NATO-tagország vezetőjeként sem fogadta el a szankciókat. Mégis mit akar Ursula von der Leyen? A nem létező európai hadsereggel védené meg Ukrajnát? A francia hadsereg — az EU legjelentősebb hadereje — is talán tizenkét napig tartana ki a hagyományos hadviselés keretei között.
