A hatalom elleni lázadás 50. évfordulójára emlékeznek

1968. májusában a nacionalista hatalom ellen fellázadó baloldali egyetemisták mozgalma az egyetemek elfoglalásával kezdődött, majd átterjedt a gyárakra is, végül Franciaország-szerte 7 millió munkás sztrájkja bénította meg az országot. A diákok egyik vezetője a német származású, később Franciaországból kitiltott, Daniel Cohn-Bendit volt, aki ma európai parlamenti képviselőként ismert.

Csaknem egy hónapnyi szembenállás után Charles de Gaulle francia elnök új választásokat írt ki, amit ismét a jobboldal nyert. A lázadás egyik kézzelfogható eredménye a minimálbérek 35 százalékos megemelése volt – a történészek szerint azonban igazán jelentősnek a hosszútávú társadalmi hatás nevezhető.

„Teljesen megváltozott az, ahogy az emberek a hatalmi pozícióban lévőkhöz viszonyultak, és itt nemcsak De Gaulle-ról vagy az államról, hanem az általánosságban vett hatalomról beszélünk, a műhely vezetőjéről, egy férjről, egy tanárról vagy bárkiről, akinek valamiféle hatalma van. Vagy legalábbis változott ez a felfogás, nyitottabbak lettek a vitára, semmi nem történhetett csak úgy, szó nélkül” – mondta Philippe Artieres, történész.

50 évvel a diáklázadások után ismét sztrájkokkal tiltakoznak a hatalom ellen. Emmanuel Macronnal szemben ma is diákok és munkások, pontosabban a vasúti dolgozók állnak, a 68-as tüntetések egyik részvevője szerint azonban ez már nem ugyanaz a lázadás.

„Az utca ma már nem úgy van jelen, mint akkor, ma már nincs olyan kultúrája a tiltakozásnak, az emberek már nem hisznek benne. És ezeken a tüntetéseken nincs egység, azt mondják: ha ő jön, én nem megyek. Valami igazán közösségi dolgot szervezni manapság nagyon nagy energia” – vélekedett Gerard Makowski.

A szociológusok szerint a különbséget a városok társadalmi összetételében kell keresni. Míg ugyanis a 68-as Párizs iparvárosnak számított, ahol diákok és munkások éltek, a mai francia fővárosban már sokkal többféle társadalmi réteg él, akik nem találnak közös hangot.