2021. május 10.,
hétfő, Ármin, Pálma napja

Apáti Bence: Székely Gábor tegyen lakatot a szájára

2020. augusztus 19., szerda 19:44

Apáti Bence legújabb írása annak apropóján, hogy Székely Gábor is felmondott a Színművészeti Egyetemen.

Aki kitalálja, hogy az alant következő mondat kinek a száját hagyta el, annak fizetek egy sört:

“Színházunk és a legtöbb vidéki színház igyekszik olyan új, a mához szóló, a jelenünket tükröző, a jelen kérdéseire választ kereső, világnézetileg elkötelezett színházat létrehozni, amelyben szórakoztatnak, és egyben formálják az új szocialista embert – tudósít a Népszabadság.”

Hagyok egy kis időt.

(...)

A színházi szakember, aki 1975-ben még arról értekezett, hogy olyan műveket kíván műsorra tűzni, amelyek formálják az új szocialista embert, és amelyek ideológiailag elkötelezettek a kommunista hatalom irányába, az nem más, mint SZFE-ről a napokban, nagy dérrel, meg durral, nádihegedűk lágy dallamára távozó rendező, Székely Gábor.

Én már többször bátorkodtam megjegyezni, hogy Koncz Zsuzsáék -akinek az apósa például Kádár közvetlen munkatársa volt- generációja, nem véletlenül gyűlöli olyan intenzíven az antikommunista gyökerekkel rendelkező jobboldali-konzervativ Fideszt. Aminek nem más az oka, hogy túlzás nélkül kijelenthető, hogy ennek a generációnak arany, sőt gyémántéletük lehetett a kommunista rendszer idején.

Legyenek akár színészek, rendezők, dramaturgok, zenészek vagy énekesek, a szocialista diktatúra a tenyéren hordozta a művészeket.

Magasra, az átlagember fölé, piedesztálra emelte őket, és érinthetetlenné tette, támadhatatlan státuszba, burokba helyzete a hozzá lojális alkotókat és előadókat.

Lett jó fizetés, megkérdőjelezhetetlen sztárstátusz, telek, telefon, autó, külföldi utazások. Cserébe Kádárék csak azt várták el, hogy például ilyen nyilatkozatokkal támogassák a rendszert és, hogy politizálva edukálják a kilenc és félmillió, makacskodó fasisztát.

Mondjuk filmek, színházi előadások, és vidám, a Kádár-korszak gondtalanságát megidéző dalok segítségével.

A majdnem másfél oktávval rendelkező Koncz Zsuzsa esetében azért nagyon alacsonyra lett helyezve az a bizonyos léc, nem támasztottak a művésznő felé túl nagy elvárásokat, viszont a kor legkevésbé képességes énekesnőjét az akkor legjobbnak tartott zene és szövegírók támogatták.

Hátha.

Koncz persze mindig büszkén el szokta mondani, hogy akkora ellenálló volt, hogy egy alkalommal maga Aczél elvtárs húzott ki egy egész sort az egyik dalából, ami biztosan jól hangzik, de az énekesnőt nem vonták ki a forgalomból, nem vették el az engedélyét, se a lakását, és nem verték napokig a titkosszolgálat emberei sem.

Akik viszont valódi ellenzékiek voltak - gondoljunk csak Nagy Feróra, Radics Bélára, vagy Latinovits Zoltánra - azokat megpróbálták lejáratni, és tönkretenni. Radics és Latinovits esetében annyira hatékonyak voltak a tönkretevők, hogy sikerrel kergették halálba az igazi ellenzékiként élő és gondolkozó művészeket.

A legmagasabb fordulaton pörgött a kultúrharc, amiben tényleg semmi meglepő sincs, hiszen minden hatalom igyekszik olyan alkotások elkészítésért lobbizni, amelyek pozitív megvilágításba mutatják be az adott korszakot.

Hogy ne menjünk se térben se időben túl messzire; Németország például az elmúlt években csak úgy ontja magából az olyan filmeket, amelyek főszereplői kedves, vicces, szorgos, és szimpatikus menekültek, de az amerikai filmipar is előszeretettel nyúl olyan eszközökért, amelyek megerősítik a nézőt a különböző, idegen földön vívott háborúik helyességéről. És a szélbalos, liberálisok is tiszta erőből harcolnak a Netflixen és az HBO-n. Mely csatornák kínálatában nagyítóval sem lehet olyan filmeket és sorozatokat találni, amelyekben nem jelenik meg legalább nyolc etnikum, három meleg, két biszexuális és egy transznemű szereplő.

Ami miatt Székely korabeli mondatai mégis érdekesek, vagy ha úgy tetszik abszurdak, az az, hogy most milyen magas és demokratikus lóról szólt le a kisemmizéssel és deportálással megfenyegetett Vidnyánszkynak.

Pedig inkább szépen, csöndben kellett volna maradnia. Aki a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatójaként szólalt fel 1975 márciusában a Magyar Szocialista Munkáspárt 11. kongresszusán, ahol nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy Szolnok megye kommunistái küldöttként érdemesnek tartották őt delegálni „pártunk” legmagasabb fórumára, az legyen kedves, húzza jó picire magát és tegyen lakatot a szájára.

Aki egy ilyen az ötnapos, ünnepélyes kongresszuson „Tovább a lenini úton!” díszfelirat és Marx, Engels meg Lenin szobrai alatt beszélte meg a szocialista jövőt, olyan illusztris résztvevők előtt, mint Kádár János, Biszku Béla, Apró Antal, vagy Brezsnyev elvtárs, az egy ilyen vitában tényleg ne szólaljon meg!

Apáti Bence