1938-ban a Time magazin Adolf Hitlert tette címlapjára az év embereként. 1939-ben pedig Sztálint. Aztán 1942-ben Sztálin másodszor is felfért a címlapra, akkor legalább már tömeggyilkolt Katynban is. De kétszer Teng Hsziao-ping volt az év embere a Time-nál – mindez pedig a legtöbbet magáról a Time-ról meséli el. De kanyarodjunk vissza Hitlerhez, egészen pontosan László Imréhez, aki a sors kifürkészhetetlen akaratából jelenleg Újbuda polgármestere. Ebbéli minőségében pedig a következőket osztotta meg hallgatóságával a minap: „’36-ban vagy ’37-ben a Time magazin Hitlert az év emberének választotta. Megérdemelte? Meg. Mert az a munkája, amit addig kifejtett, az gyakorlatilag Németország felemelkedését hozta, méghozzá látványosan, a világgazdasági válság után. Aztán ami utána történt, az már nem igazán fér ebbe a képbe bele.” Lássuk be, ez merőben új paradigma a Hitler-értelmezésekben, különösképpen a baloldalról. A Németország „felemelkedését” hozó időszakot ugyanis a következő események kísérték: túl vagyunk már a Reichstag felgyújtásán, Németország területén már öt koncentrációs tábor működik, megvolt a két zsidótörvény, a hosszú kések éjszakája és a kristályéjszaka – s most csak a leglényegesebbeket említettem. Hogy közben a német gazdaság szárnyalt? Igen, ez igaz. És? És mostantól legyünk méltányosak.
Ha a Time magazinnak az imént felsoroltak után Hitler megfelelt az év emberének, akkor miért ne felelhetne meg László Imrének? Ha Sztálin Katyn után is felfért a címlapra, akkor miért ne férne bele László Imre emlékkönyvébe, a „társas lapra”, piros, szépen satírozott szívecskébe? Így köttetik meg újra és újra a Molotov–Ribbentrop-paktum, csak egyre kisebb kaliberű paktumozókkal, lásd Jakab és Gyurcsány napjainkban megkötött szövetségét. Most szólok: idén a többszörösen visszaeső bűnöző, egyebek mellett állapotos asszonyokat fegyverrel kirabló George Floyd lesz az év embere a Time-nál. Minden kornak és minden korszellemnek megvannak a maga hősei. Washington és Forrest Gump éppen távozik a hátsó ajtón, Floyd és Lenin dicsőségesen fel- és visszakapaszkodik a megüresedett talapzatokra. A megrothadt agyak és lelkek hangos tapsa hallik. Michelangelo széklábat farag. Csak a Time magazin örök…
De vissza László Imréhez és a méltányossághoz. A polgármester úr a kiszivárgott felvétel után nyilatkozatot adott ki, amelyben többek között így ír: „Senki nem gondolhatja komolyan, hogy Adolf Hitlert mentegettem. Zsidó családból származom. […] Ebben az ügyben ugyanakkor akaratomon kívül nagyon rosszul, könnyen félreérthetően, meggyőződésemmel ellentétesen fogalmaztam, azt gondolom, ez volt talán életem legszerencsétlenebb mondata. Ezért mindenkitől bocsánatot kérek!”
Szemernyi kétségünk sincs arról, hogy László Imre fenti szavai őszinték. Éppen ezért most ízelítőt kap abból, milyen az, amikor az úgynevezett nyilvánosság vérszagú, iszamós tereiben kínpadra vonják. Mint ők szoktak mindenkit, legyen szó „életük legszerencsétlenebb mondatáról”, vagy még arról sem, pusztán a hiénák és sakálok vérszomjáról. Amely vérszomj persze vérszomjhoz méltatlanul felettébb válogatós. Például ha Párizsban az „antifák” azt üvöltik, hogy „mocskos zsidók!”, akkor nem történik semmi. Ha mi kiejtjük a szánkon Soros György nevét, be akar vonulni az ENSZ, mert tombol a nácizmus az országban.
Ha László Imre Hitlerről szóló mondatait bármely jobboldali közszereplő ejtette volna ki a száján, már riadóztatták volna az egész világot, Gyurcsány Ferenc pedig ott állna az utcán, nyakában egy tájékoztató táblával, miszerint ő is zsidó. Esetleg hogy ő is Ernst Röhm. Pedig ideje lenne, hogy feltegyék nyakukba az egyetlen megfelelő táblát, amely végre eligazítana mindenkit arról, miszerint a tábla viselője egy nagy marha. A Time magazinon kívül ez az egyetlen állandóság.
