„Magyarországon, Lengyelországban és Litvániában nem nyugtalankodom az egykori kommunista pártok új keletű sikerei miatt. Ezek a pártok ugyanis reformkommunista pártok, s amennyire csak lehet, el akarnak távolodni a kommunizmustól. Újbóli feltűnésük a politikai spektrum kiszélesedésének üdvözlendőjele. Különösen örültem, hogy a nemrég megtartott magyarországi választásokon a választók elutasították a nacionalista vonalat. A Szocialista Párt koalíciója a Szabad Demokratákkal egy jól átgondolt és egyértelműen megfogalmazott reformprogram keretében biztató előjel a jövőre" – lelkendezett Soros György nem sokkal az 1994-es magyar országgyűlési választások után az Egyesült Államok Szenátusa Külügyi Bizottságának a nemzetközi biztonsággal, a nemzetközi szervezetekkel és az emberi jogokkal foglalkozó albizottsága előtt. (Forrás: Soros György: Nyitott társadalmak építése: remények és csapdák. In: HOLMI, 1994, 6. évfolyam, 11. szám, 1586-1591. Oldal)
Beszédében, amelyre a Tűzfalcsoport egyik olvasója hívta fel a figyelmet, a spekuláns igyekezett megnyugtatni hallgatóságát, több volt keleti blokkba tartozó állammal szemben Hazánk „pályára állt" a nyílt társadalom felé. Bár manapság a Soros-hálózat és a hozzá köthető szervezetek általában kikérik maguknak, hogy politikai aktorok lennének, a New York-i spekuláns negyedszázaddal ezelőtt még büszkén hangoztatta: „Alapítványhálózatot hoztam létre, amely a zárt társadalomból a nyitott társadalomba vezető átmenetet hivatott előmozdítani."
De még mielőtt bárki azt mondaná, hogy igen, a nagy filantróp a kommunizmus lebontását szabta hálózata feladatául, amikért mindnyájan „hálával tartozunk neki", tegyük hozzá gyorsan őt idézve: „A zárt társadalom felbomlásakor a kommunizmus dogmájának lerombolása az egyetemes értékek általános tagadásához vezetett; ehelyett az egykor a szovjet birodalmat alkotó országok a saját történelmükben próbálnak valami szervezőelvet találni. Természetesen vannak kivételek, de a legjellemzőbb a nemzeti és etnikai identitás vezérelvvé avatása olyan egyetemes értékek helyett, mint például a demokrácia, az emberi jogok, a jogállamiság vagy a nyitott társadalom.”
Soros szerint tehát a nemzetállami lét szinte már-már gyűlöletesebb, mint a kommunizmus volt, amely bár elnyomó rendszereket alkotott, de elvi alapvetései közé tartozott az egyetemes szabadság és egyenlőség, az internacionáléban megtestesült nemzetfölöttiség. A nacionalizmus kelet-európai megerősödését két tényezőre vezette vissza. Egyfelől arra, hogy a nyugati irányítás hiányára, másfelől arra, hogy nem akadtak követői, hasonlóan tőkeerős magánbefektetők, akik hajlandóak lettek volna nagy összegeket invesztálni a nyílt társadalmak kiépítésébe.
Az ellenzéki szivárványkoalíció, vagy más megközelítésében szörnykoalíció megértése szempontjából fontos Soros Györgynek az a nézete, miszerint a nyílt társadalomban „egymásnak ellentmondó vélemények, érdekek is érvényesülhe[t]nek”. Valamint az a meglátása is, hogy „a zártból a nyílt társadalomba vezető átmenet előre- és fölfelé vezet, s ezt az utat nem lehet külső segítség nélkül egy csapásra megtenni.” Beszédében többször kifejtette, hogy az emberek maguktól csak ritkán képesek „jó döntéseket" hozni, és végig menni ezen az úton. Ebből kifolyólag saját szerepét, vagy hozzá hasonló liberális „messiásokét” nem befolyásolásként, a nemzeti szuverenitás megsértéseként látja, hiszen a számára a nemzet, mint olyan értelmezhetetlen, belügyek pedig nincsenek – csak közügyek. Ami pedig az egymásnak ellentmondó véleményeket illeti, a fentiek alapján világos, hogy azokat a magasabb célnak rendeli alá, ezzel pedig megteremti az önigazolás narratív keretét. Vagyis, az antikommunizmusát feladó SZDSZ nem feladott valamit, hanem áldozatot hozott a magasabb cél, a nacionalizmus megfékezése és a nyílt társadalom építése érdekében, s ugyanígy az MSZP, amely a szociáldemokráciát adta fel hasonló okból. (Ez az előképe annak, amit most a baloldali, liberális ellenzék tesz a Jobbikkal kiegészülve.) Soros ki is hangsúlyozta: „A baj az, hogy (…) a szovjet birodalom összeomlását habozás nélkül a szabad világ győzelmeként könyveltük el, ugyanakkor nem voltunk készek áldozatokat hozni avégett, hogy szabad és nyílt társadalmak szülessenek a világnak abban a részében.”
Azóta, úgy tűnik, megtanulták a leckét. Az elmúlt napokban megjelent bejegyzéseink, és az elmúlt évek sajtóhírei alapján tudni lehet, hogy Soros alapítványa mellett jelentős összegeket, esetenként százmilliókat fordít a nyílt társadalom „építőmunkásainak” finanszírozására a Sigrid Rausing Trust, az Oak Alapítvány, a Ford Alapítvány, a Heinrich Böll Alapítvány, a Norvég Alap, a holland és a belga nagykövetség, de Brüsszel is, amelynek az 1994-es beszédében komoly szerepet szánt a New York-i mágnás. Hangsúlyozta: „A kelet-európai országoknak látniuk kell maguk előtt az Európai Unióhoz való csatlakozás egyértelmű lehetőségét, hogy megvalósíthassák a nyitott társadalomba való átmenetet.” Alig burkolt utalás ez arra, hogy a csatlakozási kritériumok meghatalmazásakor a nyílt társadalom dogmájának figyelembevételével kell eljárni, ami megtörtént, most pedig azt hallgathatjuk, hogy a visegrádi országokat jelen viszonyaikra tekintettel (nemzeti kormányaik vannak, amelyek óvják, vagy legalábbis óvni igyekeznek a nemzeti szuverenitást) nem vennék fel az EU-ba.
És leszögezett még valamit: „olyan erős Európára van szükségünk, amely képes politikai döntéseket hozni.” Ebből a gondolat menetét követve – “előre- és fölfelé vezet az út” – könnyen eljuthatunk az Európai Egyesült Államokig.
Összegzésképpen tehát elmondható, hogy úgy az uniós folyamatok, mint a hazai ellenzék teljes összefogása a magára időnként egyfajta istenként gondoló Soros György 1994-ben ismertetett tervének megvalósulását szolgálja, tehát a nemzetek és történelmi hagyományok nélküli unió létrejöttét.
