Azért rabosítottak két mentőt, mert idén január 24-én, 19 óra 11 perckor Csenyétéről kapott hívást az illetékes mentőállomás, hogy egy eszméletlen férfihoz vonuljanak ki. Az első hívást követő 15 percben további négy (!) alkalommal hívták a mentőket, és több alkalommal is agresszívan szidalmazták, illetve megfenyegették őket. A mentők a központból telefonon adtak utasításokat a családtagoknak a lélegeztetéshez és újraélesztéshez, amit meg is kezdtek.
Mivel pedig korábban már többször is érte a mentőket hasonló atrocitás és inzultus Csenyétén, ezért a vonuló egység az encsi rendőrkapitányságtól kért segítséget, nevezetesen hogy a kivonuló mentőket a helyszínen egy rendőrjárőr biztosítsa. A mentők hamarabb értek a faluhoz, mint a rendőrök, így megálltak a falu szélén, hogy bevárják a rendőrjárőrt. Időközben a falu polgármestere a saját kocsiján a mentőautóhoz szállította az eszméletlen férfit, és a mentők el is kezdték az ellátását, de a 49 éves K. Gy.-n már nem lehetett segíteni.
A helyszínen lévő polgármester – maga is cigány ember – akkor azt mondta, K. Gy.-n már úgysem lehetett volna segíteni, de mert – szerinte – a mentők alaptalanul féltek, ezért feljelentést tett. Fontos tudni még az előzményekhez, hogy az OMSZ főigazgatója, Csató Gábor az eset után meghallgatta a rögzített telefonbeszélgetéseket, és azok alapján érthetőnek és indokoltnak tartotta a mentők reakcióját, vagyis hogy a saját biztonságuk érdekében megvárták a kiérkező rendőröket. Azóta pedig eltelt fél év, és most rabosították az érintett mentőket.
Mindenekelőtt sietek leszögezni: minden szolidaritásom és együttérzésem a rabosított mentőké. Felháborítónak, méltánytalannak és tűrhetetlennek gondolom, ami most velük történik. És ennek ellenkezőjéről semmi sem fog meggyőzni. Hogy miért? Azért, mert a családom tele van egészségügyi dolgozókkal, aktívakkal és már nyugdíjasokkal. Így ismerem a vonatkozó történeteket. Vittek már be feleségemhez éjszakai ügyeletben cigány öregasszonyt szívpanaszokkal, mögötte jött az egész pereputty, és az volt az első mondatuk, hogy „ha a mama meghal, utána döglesz te is!”.
Ismerem, amikor a kórházban fekvő cigány beteget egyszerre látogatja meg a húszfős rokonság, körbeülik az ágyat, rágyújtanak (!) a kórteremben, és az őket rendreutasító nővért életveszélyesen megfenyegetik. Magam is voltam betegtologató éjszakai ügyeletben a János-kórház traumáján, láttam, amikor behozták a bicskázó cigányt összeverve, az meg a röntgenasszisztensnő köpenye alá nyúlkált, s ha rászóltunk, akkor azt üvöltötte, hogy leszúr minket is, mint a disznót. Igaz, az még a nyolcvanas évek volt, úgyhogy lerendeztük, ahogy kellett, és elcsitult…
Ezek nem mesék, hanem napi tapasztalatok. Csenyétei napi tapasztalatok is, a mentők részéről. Éppen ezért üzenjük a most rabosított mentőknek: veletek vagyunk. Üzenjük az őket rabosítóknak, ezentúl menjenek ők Csenyétére, ha hívják őket. És üzenjük minden érintettnek: nem kell fenyegetni a mentőket, a rendőröket és a tűzoltókat, és akkor majd nem lesz ilyen késlekedés. Nem kell lincselni, nem kell agyonszurkálni a bajnok kézilabdázót és a fiatal srácokat a Deákon, nem kell iskolát kerülni, tanárt verni, aztán markot tartani „kártérítésért”. Úgy általában, meg kell tanulni normálisan viselkedni. Rengeteg nagyszerű cigány embernek, a túlnyomó többségnek már sikerült, ideje nekilátni a többinek is, mert csak úgy lesz win-win szituáció. Minden más: tragédia.
Bayer Zsolt
