A doni áttörésre emlékezünk ma. Hetvennyolc éve, 1943. január 12-én kezdődött a számunkra végzetes offenzíva. A kegyetlen orosz télben napok alatt eldőlt a sorsunk. A legfrissebb kutatások szerint a 2. magyar hadsereg, a sebesülteket és a hadifoglyokat is beleértve, mintegy százezer embert veszített. Ez történelmünk egyik legnagyobb tragédiája.
Ám nem úgy volt, ahogyan azt évtizedeken át szajkózták a kommunista történelemkönyvek, belénk ültetve a nemzetmegosztó gyűlöletet. Nem a hódítás vágya sodorta Magyarországot a Don-kanyarba, hanem az első világháború gyalázatos békediktátuma. Trianon fájdalma. Nem véletlen, hogy Horthy Miklóst utóbb még a győztesek sem tekintették háborús bűnösnek.
A megtaposott magyarságot Trianon után egyetlen remény éltette: a revízió. A „Nem, nem, soha!”. Erre azonban akkortájt kizárólag német (és olasz) segítséggel lehetett esélyünk; ennek viszont súlyos ára volt, belesodródtunk az újabb világégésbe. És Hitler benyújtotta a számlát. A Sztálingrádnál elakadó német támadás után jött a 2. magyar hadsereg számára a végzetes követelés: irány az orosz front! Nem volt apelláta. (Ha vonakodunk katonákat küldeni, azt alighanem a visszacsatolt területeink bánták volna.) Egy hatalmas, kétszáz kilométeres frontszakaszt kell volna tartania a rosszul felszerelt magyar hadseregnek, ám erre esélyünk sem lehetett az óriási túlerővel szemben. A többit már betéve tudjuk.
Nem hódítani indult a magyar baka – a trianoni igazságtalanság ellen harcolt egy eltévesztett csatamezőn.
Ne szégyelljünk ma égő gyertyát tenni az ablakunkba!
Pilhál György/Magyar Nemzet
