Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még a józan ész határain is innen, volt egy gazdag királyság. A királyságban virágzott a kereskedelem, épültek a várak, gyarapodott a nép. Ebben a királyságban, a király belső udvarában élt egy írnok. Okos volt ez az írnok, ravasz is, ismerte a királyi udvar minden csínját-bínját, hiszen magas tisztségeket viselt, és még a királyné egyik bizalmasának férje is volt.
De az írnok szíve nem volt elégedett. Bár jómódban élt, és tenyerén hordozta az udvar, frusztrálta, hogy a felesége sikeresebb, és hogy ő maga – legalábbis saját nárcisztikus mércéjével mérve – nem kapja meg azt a csodálatot, amire vágyott. Úgy érezte, a tehetsége többre hivatott, mint hogy a király hű szolgája legyen. Bosszút akart állni az őt ért vélt sérelmekért, és meg akarta mutatni mindenkinek, hogy valójában ő a legokosabb és legkülönlegesebb az egész királyságban.
Egy nap az írnok cselt eszelt ki. Úgy döntött, olyat tesz, amire senki sem számít: kihallgatta a saját feleségét, és a legbensőbb titkaikat tárta a nép elé.
A józan ész alapján az ember azt gondolná, ez egy öngyilkos lépés, amely azonnal hiteltelenné teszi. De az írnok pontosan tudta, mit csinál. Ez nem egy elhibázott "atombomba" volt a király ellen – tudta ő, hogy a királyság alapjai erősek. Nem. Ez egy gondosan kiszámított, zajos belépő volt. Egy gátlástalan tett, amivel felhívta magára a figyelmet, és azonnal aktiválta a királlyal elégedetlenkedőket és a birodalom ellenségeit.
Azzal azonban, hogy elárulta a legszentebb kötelékeit, az írnok minden hidat felégetett maga mögött. A király udvarába nem volt visszaút, a régi barátai elfordultak tőle. Kényszerpályára került: egyedül maradt, szövetségesek nélkül, csak a ravaszságával és azzal a hírnévvel, hogy ő "az áruló, aki mindent tud".
Ugyanekkor, messzi tengereken túl, idegen uraságok (nevezzük őket Brüsszeli Elitnek) már régóta törték a fejüket, hogyan foglalhatnák el a gazdag királyságot. Próbálkoztak már régi, rozsdás óriásokkal (a "dollárbaloldal"), de azok sorra elbuktak, mert a nép kiismerte őket és gyűlölték a hazug természetüket. A befektetésük kudarcot vallott.
Égető szükségük volt egy új eszközre. Egy olyanra, aki belülről jön, hitelesnek tűnik, de irányítható.
És ekkor találtak egymásra. Ez egy tökéletes, kölcsönös tranzakció volt!
Az Írnok (kínálat): "Tudom a vár titkait, és elég gátlástalan vagyok, hogy felhasználjam őket. De kell a ti pénzetek, a ti hírvivőitek és a ti védelmetek."
Az uraságok (kereslet): "Tökéletes. Te leszel a mi projektmenedzserünk. Mi adjuk a pénzt és a médiát, cserébe te lebontod a király uralmát, és átjátszod nekünk a királyságot."
Az írnok tehát új ruhát kapott, és elindult a falvakba. Azt kiáltotta: "Én vagyok a változás! Én vagyok a béke!" És sokan, akik őszintén vágytak a jobbra, vagy csak irigyelték a királyt, követték őt. Nem vették észre, hogy csupán statiszták lettek egy olyan darabban, amelyet idegen földön írtak.
Nem vették észre, hogy az új vezérük az idegen uraságok parancsára mindenre igent mond, ami a királyság érdekeivel ellentétes: támogatja a szomszéd háborúját (amitől a falu eddig távol tartotta magát), beengedné az idegen vándorokat (akik veszélyt jelentenek a békére), és idegen szokásokat erőltetne a népre (LMBTQ-propaganda).
Ez a mese nem a királyról szól, és nem is az írnokról. Rólunk szól. A józan ész és az évezredes tapasztalat azt tanítja: soha ne bízz abban, aki a saját családját és hazáját árulja el a hatalomért!
Mert aki a legszentebb kötelékeket is képes felrúgni a bosszúvágytól vagy a sértettségtől fűtve, az habozás nélkül elárulja a szavazóit is, amint az idegen megbízói érdekei úgy kívánják. Egy olyan ember, akinek nincsenek szilárd alapjai, csak kölcsönvett fényben tündökölhet – és az a fény addig tart, amíg a gazdái meg nem unják.
Ne legyünk statiszták mások ármánykodásában!
Forrás: Szerző László/Facebook
