Írtak már sokan sokfélét, olykor-olykor mintha kezdene is túltolódni a dolog – de talán éppen ezért indokolt végre megállni néhány percre, lehántani mindent, ami külsőleg rárakódott, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva mindazt, aminek nem voltunk személyesen tanúi: nézzük végre a dolgot magát. A saját, torzítatlan, közvetlenül elénk tárt megnyilvánulásait.
Egész egyszerűen egy tökéletes ember áll előttünk. Amikor a Partizánban meg kell képezni a kiábrándult ősfideszes imázsát, akkor a nemzeti oldalhoz tartozó jobboldali emberként” leszögezi:
„Én soha nem leszek a másik oldalon. Ez a családom, ez a kötődésem, ez a szocializációm”. Itt élnem, halnom kell, kvázi. Ugyanakkor érzi, hogy ne érezné, hogy a Spinoza Színház közönségének már akár diszkomfort érzése is lehet egy deklaráltan jobbos-nemzeti figurától, így eléjük járulva – a maga empatikus módján – sietve tisztázza, mielőtt félreértések támadnának:
Alapvetően én egy liberális ember vagyok, vagy annak vallom magamat, bármennyire is szitokszó ez”. Majd megemlíti, milyen reakciókat kapott a most már természetesen csak „volt” oldalától (arról például, aki őt kevéssé elegáns kifejezéssel „takonygerincűnek” nevezte, ő bezzeg higgadtan és rezzenéstelen arccal jegyzi meg en passant a magas lóról, hogy az illetőnek „sok haszna nem volt az életben”). Egyébként is, őt kiskorában a szülei többször bevitték a Mérleg utcába, ahol kis „gadgeteket” kapott a Pető Iván bácsitól.
Gadgeteket, értjük, így mondják a szadeszes hűtőmágnest belpestiül.
Majd átmegy a Válasz Online-hoz, és onnan már önérzetesen üzeni a Mandinernek, hogy ő valójában csak 9-10 éves korában volt liberális, „ha egyáltalán egy 9-10 éves gyereknek lehet bármilyen politikai beállítottsága”, de tízévesen már le van fotózva fideszes lufival. Minden közönségnek pontosan azt prezentálja, amit az hallani akar, hát nem tünemény az ilyen politikus?
A szövegszinten „polgári” Magyarországot építő közösségének bemutatkozását illusztráló képen egy férfi nemi szervet látunk a megfelelő trágár kifejezéssel – a szende konzervatív majd tapsol a szövegnek, az alpári balliberális meg majd a képnek, suum cuique, ahogy azt kell.
Az egyik eszmefuttatásában azon lamentál, hogy miért kellett Varga Juditnak idén februárban lemondania, holott oly áldozatos munkával építették fel ők, mármint Magyar Péterék; ez a lemondatás „kicsit az én arculcsapásom is volt” és egyben a legutolsó csepp a pohárban – meséli nekünk az együttérző exférj áldozati pózában, mi pedig részvéttel beleborzongunk, hogy ez tényleg mennyire fájhatott a szerencsétlennek.
Hogy egy másik interjúban szinte egyidejűleg azt fejtegesse, mennyire végtelenül összeférhetetlen volt egymással Varga Judit mostani párkapcsolata és a fideszes pozíciója, mi pedig elismerőleg bólintsunk, amiért bátran rámutat, micsoda „politikai és jogi nonszensz”, vállalhatatlan anomália volt ez tulajdonképpen, hosszú hónapokon át. Tizenhárom százalékot a tisztán látó bölcsnek, de izibe’! (Feltehetném a kérdést, hogy amennyiben Varga Judit nem mondott volna le, és ezáltal Magyar Péter sem érezte volna magát arculcsapva, hanem szigorúan a „Nem leszünk az új földesurak jobbágyai és kiszolgálói” jegyében eredeti szándéka szerint elhelyezkedett volna Mészáros Lőrinc egyik cégénél, merthogy szerinte más érdemi munkáltató nem is létezik széles e hazában, szóval ha ez így lett volna, akkor ugye máig sem lenne probléma Varga Judit összeférhetetlensége – de nem teszek fel ilyen kérdést, mert nem fizet a Tóni, akkor pedig minek fárasszam magam kötekedéssel.)
Mámorító kérlelhetetlenséggel küzd egy „új, demokratikus” Magyarországért, ahol „minden magyar ember számít” – de közben még arra is jut ideje, hogy a Mandiner „Hont András újra odaszólt Magyar Péternek” című, Hont András képével illusztrált Facebook-posztja alá az élesítést követő három percen belül odakommentelje a kérdést: „Ő ki egyébként?”.
És hát lássuk be, ez azért tényleg elismerésre méltó teljesítmény: az EP-választások előtt két hónappal a NER-ből kiábrándult tömeg biankó csekket lobogtatva éljenez egy lépten-nyomon orbáni beszédfordulatokkal operáló politikust, aki Nagy Ervinnek mint szimpatizánsának már leosztott pályáztatás nélkül egy pozíciót, arról azonban még nem adott tájékoztatást, hogy mit gondol háborúról, migrációról és az úgynevezett LMBTQ-jogokról.
Miközben írva van ugyanott, ahol a „ne féljetek”: „Legyen a ti beszédetek: igen – igen, nem – nem”.
