Felrémlik József Attila is: Alkalmi vers a szocializmus állásáról (Ignotusnak). Ma az Európai Parlamentben már csak a szocializmus állásáról lehet vitázni, magukat konzervatívnak és jobboldalinak becézgető kis nyomorultak egymás sarkára hágva akarnak szocialistábbak lenni a szocialistáknál. Ja, mielőtt elfelejtem: ezt nevezik amúgy demokráciának és jogállamnak.
A „vita” amúgy a „zöldek”, a szocialisták és a kommunisták kezdeményezésére indult – Murphy is megmondta: az emésztőgödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül.
A „vita” mérlege: szinte teljes érdektelenség. A nagy ellenzéki portálok (Murphy!) közül is csak a 444 számolt be részletesen az egész nagy szellentésről, de hát őket ezért tartják és etetik.
A „vita” a magyar kormány részvétele nélkül folyt le. A magyar igazságügy-miniszter jelen akart lenni, de ezt a legnagyobb darabok nem engedték meg neki (nekünk).
És ez az, ami egyedül fontos és említésre méltó. Ez az, amit már átéltünk. S talán több mint szimbolikus, hogy éppen az akkori gyalázat századik évfordulóján játsszák el újra a gyalázatot – s persze ugyanazok.
1920-ban indultak el az első világháborút lezáró úgynevezett „béketárgyalások”. Kik is voltak a „békecsinálók”? David Lloyd George brit, Vittorio Emanuele Orlando olasz, Georges Clemenceau francia (a legsötétebb gazember) miniszterelnök és persze Woodrow Wilson amerikai elnök (híres 14 pontjából három és felet vettek végül figyelembe). A „békecsinálók” tevékenységének és a hiénamentalitású „utódállami” vezetőknek (élükön Benessel) köszönhettük a második világháborút, ezt ne feledjük el soha. Ha létezne igazság, mindnek ott kellett volna ülnie Nürnbergben a vádlottak padján (persze csak Orlando élte meg azt az időt).
Nos, a trianoni békediktátum tárgyalása, a feltételek kidolgozása a magyarok részvétele nélkül zajlott.
Létezett egy ezeresztendős államalakulat Európa közepén, a történelem átjáróházának a kellős közepén, amelyről a „demokratikus elvek” alapján úgy döntöttek a „demokraták”, hogy megfosztják területének kétharmadától, népességének kétharmadától, ásványkincseitől, erdeitől, bányáitól, vasútvonalaitól, minden életlehetőségétől.
Teljesen „demokratikusan” halálra ítéltek egy ezeréves államot, egy európai nemzetet.
És azt az országot nem engedték a tárgyalóasztalhoz, amelyet éppen halálra ítéltek. Istenem! Mennyire jellemző! Apponyi gróf végül csak január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot. Csodálatos beszédet tartott – teljesen feleslegesen. Addigra már ugyanis minden el volt döntve.
Pont úgy, mint most. Semmi új a nap alatt. Ugyanazok a gazemberek, ugyanazok az „elvek”, ugyanaz a becstelenség. Le kell ezeket sz… sajnálni.
A mi nemzetünk túlélte Trianont is.
Pont ezeket a szarjankókat ne élnénk túl? Elegendő, ha soha nem felejtjük Apponyi gróf szavait: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.”
Erről van szó. Ráadásul ezek most sírt sem tudnak ásni. Csak lelketlenül hazudozni és igazi meggyőződés nélkül verhofstadti szájszagot árasztani.
Magyar Nemzet / Bayer Zsolt
