Nem esett szó odahaza hazáról, nemzetről, hazaszeretetről. De valahogy mégis… Ahogy nagyanyám, minden nap egyszer, fekete kendővel a fején térdre ereszkedett a kisszobában, és imára kulcsolta szép, öreg kezét. A megsárgult, öreg fényképek, valami elképzelhetetlenül távoli világból rám, kisgyerekre néző idegenek, egyenes derékkal, szép ruhában, mosolytalanul vagy aligmosollyal, az is olyasféle összetartozás volt. Idegenek voltak. De dédapák és dédanyák – „Látod, kisfiam, ő Doberdónál veszett oda…”
És én láttam. Két szomorú arcú, szemük alatt fekete karikákat viselő ember. Egy férfi és egy asszony. Apai nagyanyám szülei. Mindkettőjük kezét megfogta a morbus hungaricus, s elballagtak valahová, messzire, nagyon messzire. S lett árva az én nagymamám… És csipkék, porcelánok, óillatú bútorok, Uz Bence, furcsa, de szép festmények, falusi zsánerképek, s nagypapa, ahogy bemondja a piros ultit négy adura, s meg is csinálja, s én kibicelhetek. A nagy könyvtár odahaza, padlótól mennyezetig, saroktól sarokig, s ami szemmagasságban volt, az lett aztán a világképem. Utas és holdvilág, Ibsen-drámák, Knut Hamsuntól az Éhség, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, egy nagyon rongyos Ady-kötet és minden Krúdytól… Ez mind-mind haza volt és nemzet és hazaszeretet.
A budai lakás Zugligetben, és a budai, körfolyosós (gangos) bérház a Győri út egy csöndes kis mellékutcájában, közel a Déli vasúthoz. És Nagykanizsa meg a Balaton, és Érdliget a nagy kerttel. Az is mind haza volt.
Ott, nagymamáéknál, a budai bérház porolóval ékesített, betonozott belső udvarán megjelent egyszer egy kintornás, és nyekergette verklijét. Gyűltek a népek a gangra, hallgatták kicsit a zenét, majd papírosba csomagoltak valami aprót, forintost, kétforintost, és ledobták a kintornásnak, aki csak úgy biccentett köszönésképpen, és nyekergett tovább. Nagymama pedig a markomba nyomott egy kétforintost, és mondta: „Szaladj le, kisfiam, add oda annak a szegény embernek!” És én leszaladtam, és nagyon féltem attól a szegény embertől, mert a langy tavaszban is rongyos nagykabát volt rajta, de amikor odaadtam neki, rám nézett és megköszönte, nem féltem már többé. Csak nagymamát kérdeztem meg később, hogy miért kellett leszaladnom a harmadikról, miért nem dobtuk le a pénzt, mint a többiek, és akkor nagymama azt mondta: „Tudod, kisfiam, mi nem vagyunk prolik…” Ezt megjegyeztem.
Kölcsey írja a Parainesisben: soha nem értette a világpolgárokat. Hogyan is hihetik, hogy képesek az egész világot szeretni? Egy Leonidas csak Spártáért, egy Zrínyi csak Magyarországért halhatott meg.
Száztizenegy évvel később, mintha csak Kölcseynek akarna válaszolni, Karl Popper ezt írja a Nyitott társadalom és ellenségei című munkájában: „Aki fejében, szívében, lelkében saját népét, saját nemzetét, saját politikai közösségét a többiek elé helyezi, az akár tudja, akár nem, diktatúrát épít.”
A mi politikai közösségünk mindkét idézetet pontosan érti. És mi azt is értjük, hogy ez két bolygó, két külön világ, amelyek között nincs, mert nem is lehet átjárás. Ez a két világ áll most szemben egymással, és készül eldönteni, hogy mi lesz a magyar nemzet nevű emberi közösség sorsa és jövője. Nem, nem szakpolitikákról, adózásról, újraelosztásról miegyébről van most szó. Ha csak ennyiről lenne szó, nem lenne ekkora súlya a választásnak. Mert akkor igaz lenne most is Orbán Viktor néhány éve elmondott gondolata, miszerint „ők soha nem fogják tudni annyira tönkretenni a hazánkat, hogy mi ne építsük mindig újjá”.
Ez ma már nem így van. Most más a tét. Most egy széthulló, minden eresztékében recsegő világ kellős közepén vagyunk. Az új nyugati világrend legfontosabb újítása, hogy felszámolja az ember alapvető identitásait: a vallási, a nemzeti és a nemi identitást. Magányos tömeget gyárt, és ezt nevezi még több szabadságnak. S ezt a magányos tömeget akarja aztán egy bizonytalan körvonalú, akarattalan birodalomban egyesíteni. Ennek neve: Európai Egyesült Államok. Erre esküdtek fel az ellenzék pártjai is, élükön Gyurcsány Ferenccel és Dobrev Klárával. Megmondták, nem árulnak zsákbamacskát. Ezt a birodalmat akarja Brüsszel minden csinovnyikja, de leginkább az Egyesült Államok.
S ott van mindez a háború hátterében is. Nagy erők dolgoznak azon, hogy a háborút kiszélesítsék, belevonjanak mind több országot, közöttük hazánkat is. Amely őnekik nem haza, pusztán egy eljövendő birodalom egyik leendő provinciája. Erről is döntenünk kell április 3-án. Hogy akarunk-e ismét egy provincia lenni, és akarunk-e részt venni ebben a háborúban, amelyet a baloldal miniszterelnök-jelöltje szerint értünk is vívnak. Nem. Ezt a háborút értünk biztosan nem vívják. Ezt a háborút birodalmak vívják birodalmi érdekekért, s ez a háború minden percében az ezeregyszáz éves magyar nemzet nevű emberi közösséget fenyegeti. S akik egyfolytában Európát, a Nyugatot, a progressziót szajkózzák, nem tesznek mást, csak mi lényegük, amit mindig is tettek a tanácsköztársaság óta: háttérbe helyezik a magyar nemzet érdekeit valami „magasabb rendű” érdek kedvéért, s idegenek segítségét kérik, hogy hatalomra jutva érvényre juttassák azt a „magasabb rendű” érdeket.
De nekünk nincsen magasabb rendű érdekünk. Nekünk hazánk van, nemzetünk van, nagyanyánk van, ezeregyszáz éves históriánk van – nekünk megsárgult fényképeink vannak, nekünk van identitásunk, mi tudjuk, hogy férfiak vagyunk és nők vagyunk, mi akarunk tartozni valahová, ahová az őseink is tartoztak, mi megleltük honunkat e hazában.
Egy szent öregasszony pénzt nyom a markomba: „Vidd le, kisfiam, annak a szegény embernek…” Egy verkli szól hozzám, s egy elgyötört ember néz a szemembe: „Köszönöm, kisfiú…”
Ezt nem lehet lecserélni semmire. Egy identitás nélküli birodalomra, egy értelmetlen háborúra egészen biztosan nem. Gyertek, védjük meg a hazánkat! Mert helyettünk nem fogja megvédeni senki sem.
Bayer Zsolt
