Baj van a nyilvánossággal. A hagyományos média balliberális része képtelen elfogadni, hogy a rendszerváltozás után harminc évvel ha halkabban is, de végre nemzeti, konzervatív hangok is vegyülnek a világmegváltónak gondolt haladár szólamok közé. A közösséginek csúfolt, de még önmaguk médium voltát is letagadók pedig a technológiai fölényüket a cenzúra tökélyre fejlesztésében élik ki leginkább. Valóságos háború dúl az emberek figyelméért, a döntéseik befolyásolhatóságáért. Az egész virtuális küzdelmet áthatja a globalizmus szelleme. Nemzeti orgánumok csapnak össze más országok függetlennek hazudott balos propagandistáival, kölcsönösen manipulációval vádolva egymást. Újabban pedig a Facebook nemes egyszerűséggel korlátozza mindazon tartalmak hozzáférhetőségét, amelyek nem tetszenek a tekintetes világhatalomnak. Ki lehet immár zárni ebből a nyilvánosságból hivatalban lévő amerikai elnököt és – technikai hibára hivatkozva – a komplett magyar kormányt is. Mindezt persze a szólás és véleménynyilvánítás szabadságának legnagyobb dicsőségére!
Nincs mese, evidenciákat kell újra- és újragondolnunk, ha nem akarjuk, hogy agymosott zombikként tereljenek bennünket egy pusztító ideológia mentén kreált borzalmas világ felé, ahol minden elhal, amit valaha emberinek tartottunk. Tehát tudatosítsuk magunkban, hogy röpke harminc esztendővel ezelőtt Magyarországon nem létezett más, csak a valamikori ávósok, III/3-as tartótisztek által irányított baloldali sajtó. Ezek az undorító propagandisták végtelenül ügyesen átmentették hatalmukat az új, szabadnak gondolt médiába is, és csírájában fojtottak el minden jobboldali, nemzeti, keresztény próbálkozást. Szerencsére erejük nem volt már a régi, ezért a kilencvenes évek végétől kezdett kiépülni, majd a kétezres években megerősödött egy olyan nemzeti, konzervatív értékrend mentén szerkesztődő média, melynek a Magyar Nemzet az egyik vezető ereje lett.
Aztán 2015-ben történt még egy erőtlen kísérlet arra, hogy a Hír TV-vel és a Lánchíd Rádióval együtt újra a helyes útra tereljék az eltévelyedett médiabárányokat, de ez eleve kudarcra volt ítélve. Addigra ugyanis az alkotóközösségek megerősödtek annyira, hogy lefejezve, elfelezve, orgánumaikat elveszítve is újra tudták kezdeni. A kizökkent idő pedig mára helyrebillent. Népszabadság nincs, Magyar Nemzet pedig van. Csak közben alapvetően megváltoztak a médiafogyasztási szokások.
Ma a világ dolgai iránt még érdeklődő polgárok jelentős része nem a hagyományos média felületein tájékozódik. Az itt készült tartalmak is csak akkor kerülnek eléjük, ha ismerőseik megosztják a közösségi oldalakon azokat. Ezért értékelődött fel minden ilyen szolgáltatás. A furcsa csak az, hogy ezek tagadják, hogy tartalomszolgáltatók lennének, az ő felfogásukban csak a felületet biztosítják, mint egy kábelüzemeltető, amely helyet ad a televízióknak. De épp ez napjaink történései bizonyítják, hogy mindegy is. A veszély ettől még óriási, és az aljas támadás a nemzeti, konzervatív gondolatok ellen szinte kivédhetetlen. Mert ahogy a kábeles kidobhatja bármelyik neki nem tetsző csatornát a kínálatából, egy megfelelő algoritmus segítségével a közösségi oldalak üzemeltetői még könnyebben korlátozhatják a hozzáférést minden olyan tartalomhoz, ami nem felel meg az ő értékrendjüknek. Ami sajnos globalista, multikulturális és neokommunista, balliberális.
Ezt világosan kell látnia minden jobboldali, nemzeti érzelmű, keresztény, konzervatív felhasználónak, és ki kell követelnünk a szolgáltatóktól, hogy adjanak korlátozások nélkül teret a mi gondolatainknak is. Ha nem ezt tesszük, valóban felszámolják a demokráciát. Nem túlzás, a jövő évi választások múlhatnak ezen.
Gajdics Ottó
Magyar Nemzet
