A téveszmében szenvedő beteg semmilyen racionális érv, illetve tény ellenére sem győzhető meg arról, hogy amit gondol, amiben hisz, az valójában nem igaz. A rögeszme pedig egy olyan súlyos pszichológiai rendellenesség, amikor a beteg egész élete egy gondolat vagy cselekedet körül forog és mindent ennek rendel alá. A rögeszmések leggyakrabban kényszeresen viselkednek. Bástya elvtárs, Virág elvtárs és az egész kommunista mozgalom ezekben szenvedett, és persze legtitkosabb, szégyellt, utált és rajongásig imádott elvtársuk, Hitler is.
S persze a komplett hazai liberális, baloldali ellenzékünk. („Azt hittem, anarchoszindikalista köztársaságban élünk, és minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat!” Soha nem hittük volna el, hogy a Gyaloggalopp egyik mellékszereplője maga Tamás Gáspár Miklós…) Ennek a liberális-baloldali, anarchoszindikalista, újmarxista, kemény kommunista ellenzéknek az a téveszméje, hogy amikor a nép kiszavazza őket a hatalomból, akkor kitör a fasizmus (nácizmus, tekintélyelvűség, vezérkultusz, legjobb esetben autoriter rezsim). A rögeszméjük pedig az, hogy ezt nekik bármi áron meg kell akadályozniuk.
Ez az egymást erősítő, súlyosbító tünetegyüttes a rendszerváltáskor ütötte fel a fejét. A kizárólag liberális-baloldali egyedeket megtámadó kór (Liba–90) a Covid–19-cel ellentétben egyre súlyosabb tünetekkel jár.
A rendszerváltáskor a betegek még az Antall-kormányt képzelték téveszmésen fasisztának és nácinak, illetve a fasizmussal és nácizmussal szemben nem elég ellenállónak. Akkor esernyőt nyitottak a „barna eső” ellen (lásd még: kényszeres viselkedés). A tünetegyüttesben szenvedő elmebetegek közös jellemzője, hogy amint a kiszemelt fasiszta és/vagy náci megszűnik létezni, abban a pillanatban remek demokratává válik. A demokratává válás és a teljes megszűnés közötti átmeneti időszakban a kiszemelt áldozatnak még át kell esne a purgatórium fázisán, amikor még éppen nem szűnt meg, de már elfogadja az elmebetegek játékszabályait.
Ennek a folyamatnak kiváló példája az MDF története. Kezdetben tehát volt a fasiszta és/vagy náci MDF, amely megtűri sorai között Csurka Istvánt. Ebben a fázisban fasiszta volt Antall József és Boross Péter. Majd megérkezett Dávid Ibolya és Herényi Károly, a folyamat végén hűségesküt tettek a liberális-baloldali elmebetegeknek, ekkor szalonképessé és „európaivá” váltak, aztán megszűntek létezni, és akkor teljes bebocsáttatást nyertek a „demokraták” rácsos panteonjába. A cigány lova is mindig éppen abban a pillanatban döglik meg, amikor végre teljesen leszokik az evésről. A kisgazdák is átmentek ezen a folyamaton, a Jobbik pedig már harmadik éve fokozatosan, egyre gyorsuló ütemben halad a bebocsáttatás felé.
Egy kivétel van: Orbán és a Fidesz. Éppen ezért ők (mi) lettünk az örök fasiszták és diktátorok. A Liba–90 sok mutáción átesve ma már Liba–20, és legsúlyosabb állapotú elmebetege ma egy bizonyos Szegő Péter, aki a Népszavában most azt írta meg, hogy Orbán nem leváltható, és Orbán a tömegbe fog lövetni hamarosan. Amúgy pedig „a mai Magyarország egy fasiszta diktatúra”. És „a diktátorok ritkán buknak meg választáson”.
Igen, így volt ez már 2002-ben is, aztán 2014-ben és 2018-ban. Újra és újra fennáll a lehetősége, hogy a tömegbe lövetünk, elcsaljuk a választást, nem is rendezünk választást, előre hozzuk a választást, a nem ránk szavazókat pedig deportáljuk. S hogy ez a rettenetes állapot megszűnjön, mindössze meg kellene szüntetni magunkat, mert másképpen a hülye nép még képes újra és újra ránk szavazni. A téveszmés és rögeszmés elmebetegek szerint pedig ezt hívják fasizmusnak és diktatúrának. Előbb-utóbb majd kezdenünk kell valamit szegényekkel.
