Térjünk vissza pár gondolat erejéig egy karácsonykor felröppent hírre, ami túl nagy jelentőségű, de hordoz némi tanulságot a hazai politika alakulását tekintve. Egyesületként jegyezték be a minap A Nép Pártján Mozgalmat, amit Jakab Péter indított az útjára, miután a Jobbik a lelke után őt is elveszítette. Aki nem emlékezne rá, a Jobbik valaha egy jelentős társadalmi támogatottsággal bíró nemzeti radikális párt volt, amelyik a bányászbéka hátsó része alá dolgozta le magát, miután politikai halált okozó súlyos testi és lelki sértést követett el önmaga és a magyarok ellen azáltal, hogy szövetséget kötött Gyurcsány Ferenccel, akinek a közéletből való eltakarítását tűzte eredendően a zászlajára. Ebben a folyamatban vállalt oroszlánrészt az a Jakab, aki most mozgalmával házal szerte az országban, soha nem látott mértékű demagógiaáradatot zúdítva a nyakunkba.
De miért nem alapított másik pártot a bukott pártelnök? A jogos kérdésre az volt megelőző csapásként a válasza, hogy bázist, támogatottságot szeretne építeni, ezért mozgalmárkodik inkább.
Ám ez nyilvánvaló ostobaság, hiszen mi a nyavalyát akarnának a pártok, ha nem bázist és támogatást. Mégis ebben a mozzanatban keresendő a lényeg. A balliberális ellenzék ugyanis olyan mértékben járatta le a többpárti demokrácia intézményét, hogy ma már szégyen pártpolitikusnak a közelébe állni is. Emlékezzünk az ősbűnre, amikor az országot a leghangosabb antikommunistaként átverő SZDSZ összeállt a posztkommunista szocialistákkal a pénzért és a hatalomért. Aztán arra, ahogyan Gyurcsány megpuccsolta Medgyessyt, lenyúlta az MSZP-t, tönkretette az országot, és megverette, kilövette azok szemét, akiknek ez nem tetszett. Ez aztán elindította az osztódással szaporodás dicstelen folyamatát. Ki emlékszik már az Együtt pártra, amelyik külön indult? Vagy ki tud felsorolni kettőnél több politikusát a Párbeszédnek? Bebizonyosodott, hogy nem lehet más a politika, és még a legnagyobb túlélő, a DK sem nevezi önmagát pártnak, bár ők kétséget kizáróan jogi értelemben is akként működnek.
De ennyi leszerepelt, semmi pozitívat felmutatni nem tudó formáció romjain kezd érthetővé válni a pártoktól való viszolygás és a mozgalmak, egyesületek iránti vonzalom.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a szemünk láttára bontakozik ki a napokban a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb kampányfinanszírozási botránya, egy nemzetközi méretekben is rendkívül komoly beavatkozási kísérlet egy szuverén ország választási rendjébe, ami szintén arra építette föl nem túl szilárd érvrendszerét a felháborodásunkkal szemben, hogy nem történt semmi szabálytalan, hiszen nem pártokat finanszíroztak a guruló dollárokkal kormánybuktató szándékaikban, csak Márki-Zay Péter mozgalmának kultúraváltoztató elképzeléseit. Az egy dolog persze, hogy ettől az agymenéstől tisztességes demokratának azonnal ökölbe szorul a keze, de nagyon úgy tűnik, a baloldalon fordított arányosság van a demokráciára, jogállamiságra történő hivatkozások száma és az ezen alapelvekből kiinduló cselekvések mennyisége között. Ahogy annak idején fosztóképző volt a szocialista jelző minden előtt, vagyis azt jelentette a szocialista demokrácia, hogy undorító diktatúra, úgy ma is keveseké a Mindenki Magyarországa, és a nép pártján is biztosan áll valaki, de hogy nem Jakab Péter és a hozzá hasonlók, az egészen bizonyos.
Szanyi kapitánytól pedig elnézést kell kérnem, mert bár ő is mozgalmat alapított Igen Szolidaritás Magyarországért névvel, de legalább pártként jegyeztette be.
Úgyhogy még ők a legkevésbé szemfényvesztők, ők a legőszintébbek. A párt rövid nevét tekintve különösen!
Fotó: MTI/Kovács Attila
