Sheridan, aki nemrég Budapesten járt, hosszú írásában kifejti, dacára annak, hogy a nemzetközi liberálisok folyton-folyvást arról panaszkodnak, hogy Orbán Viktor fasiszta, ő a nálunk töltött idő alatt ennek jelét sem látta. Mint írja,
a fasiszta vezetők a személyi kultuszt erőltetik, nem? Ugyanakkor én nem láttam Orbánról szobrokat Budapesten, semmilyen [hozzá köthető] emlékhelyet, és a támogatói is ugyanolyanok, mint minden más kormány támogatói.
Írásában egyúttal felháborodásának is hangot adott, miután egy hónappal ezelőtt a The Atlantic Monthly hasábjain Franklin Foer liberális kolumnista a magyar miniszterelnököt Pol Pothoz és Joszif Sztálinhoz hasonlította. Sheridan ezzel kapcsolatban szarkasztikusan csupán azt írta:
ez komoly?
Meglátása szerint Orbán Viktor és kormánya elképesztően sikeres, dacára annak, hogy „az ezeréves történelemmel rendelkező Magyarország megszenvedte 1990-ben a kommunizmus utáni időket.” Sheridan állítását számokkal is alátámasztja:
tavaly Magyarországon 5 volt, idén pedig 4 százalék feletti lesz a gazdasági növekedés, a munkanélküliség 3 százalékkal csökkent, míg 2010-hez képest az 53 százalékos foglalkoztatottsági ráta 70-re nőtt, miközben a bérek csak tavaly mintegy 10 százalékkal növekedtek.
Orbán egyik legnagyobb sikerét abban látja, hogy az alig 10 milliós lakosságú országban 8 év alatt csaknem 800 ezer új munkahelyet teremtett, ami elképesztő teljesítmény. Mindemellett Sheridan úgy gondolja, a közép-európai országok – élükön Magyarországgal – az unió tagjai akarnak maradni, de
már nem kezelik szentírásként a nyugat-európaiak tanácsát.
Mint írja, már nem akarnak megfelelni a balliberális konszenzus előírásainak, és attól, hogy uniós tagok, még nem akarják feladni az önrendelkezésüket.
Ez pedig azzal jár, hogy Orbánék kezében maradt a határaik ellenőrzése, ennek fényében kijelenthetik, hogy nem akarnak nagy mennyiségű bevándorlót befogadni a Közel-Keletről és Afrikából. Továbbá explicit módon kijelentették, hogy az európai demokrácia pillérét a keresztény értékek adják, elhatárolódva az egyre intoleránsabb, szekularista nyugat-európai ortodoxiától. Sheridan hozzáteszi, hogy
miközben tiszteletben tartja a melegek jogait – amikor itt voltam, épp a Pride zajlott –, addig kormányzati szinten nem hajlandó átvenni az LMBTQ-agendát, és a házasságra továbbra is egy nő és egy férfi között megköttetett szövetségként tekint.
Végezetül megjegyzi, ezekkel – a józan ész keretein belül – természetesen vitába lehet szállni, de az biztos, hogy ezen felsoroltak mindegyike nélkülözi a fasizmust.
