– Két hónap bezártság után kezd visszatérni az élet Európa és Amerika városaiba. De vannak szakvélemények, amelyek óvatosságra intenek, ahogyan olyanok is, amelyek szerint a koronavírustól talán soha nem fogunk teljes egészében megszabadulni. Mikor mondhatjuk ki: most már vége? Mit mond erről a történelem?
– Különbség van aközött, hogy egy járványt mikor tekinthetünk orvosi, illetve társadalmi értelemben lezártnak. De innen, az Egyesült Államokból legalábbis azt mondom, az sem világos, mikor lehet majd vége orvosi szemmel nézve. Egyrészt a szakemberek sem értenek ebben egyet, másrészt a teszteléstől kezdve a vakcináig még számos kérdőjel van azzal kapcsolatban, milyen technológiai lehetőségeink lesznek a koronavírus-járvány feltartóztatására. A legutóbbi nagy világjárvány a HIV/AIDS volt, amelyet az 1980-as évek elején fedeztek fel, s továbbra sincsen rá csodaszer, pedig reménykedtek benne akkoriban. Mint problémát nem sikerült megoldani, kezelni azonban már tudjuk, a világ megtanult együtt élni vele. Társadalmi szempontból a mostani járvány végét az jelentené, ha az élet visszatérne a megszokott kerékvágásba, amilyen a Covid–19 kitörése előtt volt. De itt, az Egyesült Államokban azt látjuk, vannak olyanok, akik már úgy tesznek, mintha túl lennénk rajta, míg mások tartják egymástól a távolságot, szájmaszkot viselnek. Ez két nagyon különböző magatartásmód és elképzelés.
– Elképzelhető, hogy a HIV/AIDS-hez hasonlóan a Covid–19 is örökre velünk marad?
– Nem mintha ezt szeretném, de nagyon is elképzelhetőnek tartom. Elképzelhető, hogy egyes helyeken például vissza-visszatér, illetve a kezelésében, a betegek állapotának javításában, a megelőzésben különböző gyakorlatok alakulnak ki. Gondoljunk például a tuberkulózisra: van vakcina, vannak gyógymódok is, de nem sikerült felszámolni ezt a fertőző betegséget. Azt hiszem, ha egy örök tanulsága lesz a Covid–19-nek, akkor az annak a tudatosítása, hogy a fertőzés ma is nagyon súlyos probléma, amelyet komolyan kell venni. Senki sincs teljes biztonságban.
– Sokak nem is a járványtól tartanak, hanem a következményeiből, a vele járó korlátozásokból van elegük. Ez régebben is így volt?
– A spanyolnátha idején, 1918-ban például létrejött San Franciscóban a Maszkellenes Liga, amelynek képviselői a polgárjogokra hivatkozva az ellen tüntettek, hogy kötelező volt eltakarniuk az arcukat. Azt is tudjuk, hogy az elhúzódó karantén borzasztóan meg tud terhelni egy társadalmat. Nehéz megállni, hogy most, amikor két hónap korlátozás után kinézünk az ablakon, és gyönyörűen süt a nap, ne az az érzés kerítse hatalmába az embert: minden szabályt betartottam, megváltoztattam a szokásaimat, de most már vissza akarom kapni az életemet! Ezzel kapcsolatban mi, amerikaiak sem vagyunk egységesek. Arról nem is beszélve, hogy miként reagálunk arra, ha egy erős második hullámmal szembesülünk, ahogyan a spanyolnátha esetében is történt.
– Említette a maszkelleneseket. Arra is tud-e történelmi példákat hozni, hogy egyesek ugyanúgy bizonyos népeket hibáztattak a történtekért, mint most a kínaiakat?
– 1901-ben bubópestis fertőzött San Franciscóban, és ázsiai betegségként vonult be a köztudatba. Voltak, akik a kínaiakat hibáztatták, a Chinatownt, a kínai negyedet karantén alá akarták vonni, kordonnal vették körbe. Voltak fehérek is, akik elkapták a kórt, de őket áldozatnak tekintették, nem lettek belőlük bűnbakok. Az emberek magyarázatot akarnak, hogy értsék, mi történik velük, és maguk is gyártanak magyarázatokat. 1916-ban New Yorkban a járványos gyermekbénuláshoz vezető poliovírus pusztított, amely egy olasz bevándorlók lakta negyedben alakult ki. A kórt bevándorlóbetegségként írták le, számos korlátozás a bevándorlókat érintette. A római amerikai nagykövetség megbízást kapott, hogy nézzen utána, van-e ilyen járvány Olaszországban – de nem volt.
– Vannak példák arra, hogyan őrzi meg a világjárványokat a kollektív emlékezet? Például amikor az unokáinknak elmeséljük majd, milyen volt az, amikor maszkban jártunk az utcán?
– Érdekes, hogy sokszor ezek feledésbe merülnek. Ma sokat hivatkozunk a spanyolnáthára, részben a maszkok, részben pedig amiatt, mert szintén légzőszervi megbetegedés volt, de annak idején meglepően könnyen elfeledték. Részben azért, mert a borzalmas első világháború folytatásának tekintették, és a kettőt egyszerre akarták elfelejteni – a háborút és a járványt is. A diákjaim pedig legalább 12 évvel azután születtek, hogy a HIV/AIDS-et azonosították volna. Az is nagy járvány volt, de nekik már csak történelem, nem annak köszönhetően hallanak róla, ami a kollektív emlékezetben megmaradt.
