Az ünnepet a VI. században még dormitio vagy pausatio sanctae Mariae, azaz Szűz Mária elszenderülésének vagy elpihenésének napjaként ismerték, a 8. századtól terjedt el az Assumptio beatae Mariae Virginis, Szűz Mária mennybevétele elnevezés. Az évszázadokon át öröklődő hagyományt, amely szerint Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe, XII. Pius pápa Munificentissimus Deus (A legbőkezűbb Isten) kezdetű apostoli konstitúciójával emelte dogmává. Eszerint "a Szeplőtelen Istenanya, a mindenkoron Szűz Mária befejezvén földi életét, testével és lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe".
Mária halálának napját Jeruzsálemben már az V. században ünnepelték, Rómában I. Sergius pápa tette ünneppé, s 847-ben IV. Leó pápa ezt hivatalosan is megerősítette. Magyar elnevezése az 1446. évi Müncheni Kódexben tűnik fel először, „Marianac fel menbe vetele” formában. Napjainkban az ünnep Jézus édesanyja mellett tágabb értelemben minden édesanyának, minden nőnek szól, akik a nőiség méltóságát viselik.
Mária halálának és mennybemenetelének története kedvelt témája volt a középkori egyházi művészetnek, a kódexirodalomnak, a vallásos népkönyveknek, az epikus énekeknek. A hagyomány szerint Jézus három nappal előbb tudatta anyjával halála óráját. Amikor Mária meghalt, testét az Olajfák hegyén vágott sziklasírba fektették, temetésére az apostolok felhőkön érkeztek a világ különböző tájairól. Tamás csak harmadnapra jelent meg, és miután látni akarta az elhunytat, felnyitották a sírt, amelyből kellemes balzsamillat áradt, az üres koporsóban viszont csak halotti leplek voltak. Míg az apostolok ezen álmélkodtak, az égbolton megpillantották Mária testét, amint az angyalok énekhang kíséretében a mennyekbe emelik.
Magyarországon Szent István király avatta ünneppé Nagyboldogasszony napját. Az államalapító király minden évben augusztus 15-ére hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot, hogy törvénykezést tartson. 1038-ban ő maga is ezen a napon halt meg, és a halálos ágyán felajánlotta az országot Szűz Máriának, akit ezért nevezünk Magyarország égi pártfogójának (Patrona Hungariae). Szűz Máriát Magyarországon a kereszténység felvétele óta Boldogasszonynak nevezik, s születésének szeptember 8-i ünnepe lett Kisasszony, avagy Kisboldogasszony, augusztus 15-i mennybe vétele pedig Nagyboldogasszony.
A Szent István-i felajánlás nyomán a magyar történelem folyamán a közjogban is érvényesült a Regnum Marianum-eszme, amely szerint Magyarország Mária országa, így a magyar államiság a kezdetektől összefonódik a Mária-kultusszal. Nagyboldogasszony ünnepe egyben Magyarország patrónájának napja is, a Mária-kegyhelyekre való zarándoklatok, körmenetek, búcsúk ideje. Nagyboldogasszony napjának és Szent István augusztus 20-i ünnepének időszakát a hit és a nemzeti összetartozás tudata tölti ki.
A katolikus egyházban a Mária-napok között Nagyboldogasszony napja a legbensőségesebb, legmagasztosabb ünnep, amelyhez számos legenda és népszokás fűződik. Ilyen a Mária-virrasztás magyar hagyománya, amely az újszövetségi Jelenések könyvének 12. fejezetében leírt látomáson alapul, hogy e napon a napfelkeltében meg lehet látni a Szűz Máriával azonosított „Napba öltözött asszonyt” (mulier amicta sole). A másik ismert hagyomány a virágokból összeállított Mária-koporsó készítése vagy a virágszentelés. A megszentelt illatos füveket és virágokat később a halottak koporsójába tették, hogy Máriához hasonlóan ők is dicsőségre jussanak, olykor az épülő ház alapjába, másutt a csecsemő bölcsőjébe vagy a fiatal pár ágyába helyezték. Úgy tartják, hogy e nap időjárásából a termésre is következtetni lehet: „ha a nagyasszony fénylik”, azaz napsütéses az idő, akkor jó lesz a gyümölcs- és a bortermés.
A népi kalendáriumban a „két asszony köze”, azaz Nagyboldogasszony és Kisasszony napja közti időszak varázserejűnek számít. Ekkor kellett szedni a gyógyfüveket, kiszellőztetni a téli holmikat, a ruhaféléket, hogy a moly beléjük ne essen. A termékenységvarázsláshoz kapcsolódott, hogy ilyenkor „ültették a tyúkokat”, hogy az összes tojásukat kiköltsék, gyűjtötték a mészben sokáig elálló „két asszony közi” tojást.
